Szarka Klára
A fotográfiát sokan a mai napig is a valóság hűséges megörökítőjeként tartják számon. S a hűség ez esetben a primert, a közvetlent, a naturálist jelenti. Ha pedig a fényképről valamiféle „trükközés” derül ki, akkor úgy látszhat, valami tökéletesen idegent műveltek a médiummal.
Micsoda tévedés! A fotográfia éppenséggel látásunk korlátairól, érzékelésünk hiányosságairól, sőt a valósághoz való viszonyunk ellentmondásairól küld sokrétű intellektuális-artisztikus-szenzitív jelentéseket – születése óta. Aki komolyan veszi a fényképezést s a fényképek befogadását, az folyton a legsúlyosabb ontológiai kérdésekkel szembesülhet.
Mi a valóság? Hol vannak a határai? Vannak-e egyáltalán? Mit láthatunk meg a valóságból? És mit érthetünk meg? Egyáltalán, valóság az, amit látunk? S a fénykép teremtette valósággal mit kezdjünk? Vannak-e a képi valóságnak saját törvényszerűségei, s ha vannak, hogyan viszonyulnak a való valósághoz? És így tovább.
Lehotka László trükkös képei – milliméteres univerzumai – olyan természetességgel ragadják meg a nézőjüket, hogy eszünkbe sincs azon morfondírozni, pontosan mit is látunk. Miféle valóságban gyönyörködünk a képeket nézve? Hiszen a makro tájak és égitestek pontosan kimért rendben találják meg a helyüket. Ott és úgy, ahogy alkotójuk – mondjuk fellengzősen, teremtőjük? – megalkotta őket.
Itt semmi sem esetleges, bár mindent a véletlen hívott életre, ahogy az már az univerzumokkal lenni szokott. Formák és színek, tónusok és valőrök finom egyensúlya adja az elevenen lüktető képi világ szenzitív erejét. Nem megalvadt, halott világok ezek. Mesebeli szél susogtatja a vonalakat, láthatatlan áramlatok perdítik, forgatják a formákat. Ám minden játékosság és derű ellenére Lehotka világa intim, csöndes és elégikus. Alkotója egyszerre kísérti a festői szabadságot és vállalja a technicista kötöttségeket. Vagyis vérbeli fotográfus. Olyan, aki természetes módon nyúl a technikai eszközhöz s fordul a kézzel fogható téma felé. Hogy aztán ne elégedjen meg pusztán azzal, amit a véletlen önmagától fölkínál neki.
Lehotka világa nem attól varázsos, hogy mikrovilág, hanem attól, hogy ezt a valóságot – abban a formában, ahogyan alkotás lett belőle – a művész teremtette. Ő látta meg benne, s ő teljesítette ki a formát. Hogy megtalálja az objektív előtti pici világban a saját belső világát. Valóság és képzelet határán.
Budapest, 2010. január 6.